Szerdán lesz énekkar. Ki jelentkezik énekkarosnak? Kérdezte a tanárnő. Feltette néhány lány a kezét. Elgondolkodtam. Zsuzsiis, Icais, Editis jelentkezett. Edzésre nem járhatok, mert kinevetnek, más meg nemigen van. Valamire kéne járni, mert aranyosak a lányok. Velem nem nagyon hülyéskednek sosem. Nem lesz ott egyik Sanyi sem a Jóska sem, így talán észrevesznek engem is a lányok. Feltettem a kezem. Tanár néni nagyon megörült. Engem mindig is szeretett úgy éreztem. Rajzból is mindig türelmes volt hozzám. Sosem kiabált velem. Boldog voltam, hogy örömet szerezhetek neki a jelentkezésemmel.
Nagyon szorgalmasan jártam. Bántam is, hogy néha elmaradt, de ennek ellenére megérte. A fellépéseinken, ha kevesen voltunk, mindig szorosan egymás mellé állított bennünket a karvezető, hogy egységesen hangozzanak a dalok. Mindenféle éneket tanultunk. Általában az iskolai rendezvényekre készültünk. Felléptünk nagyon híres emberek előtt. A tanácselnök, a párttitkár, de még szovjet katonák előtt is.
Élveztem a helyzetet, ilyen közel lányokhoz máskor még nem is kerülhettem. Volt olyan, hogy előttem cseréltek szoknyát, meg ilyesmi. Sok minden járt a fejemben a lányokkal kapcsolatban abban az időben. Hetedikes koromban a november hetediki ünnepség előtt még egy utolsó rendkívüli próbára be kellett menni az iskolába.
A próba után a tanár néni odahívott magához és nagy nehezen a következőket mondta: Az a helyzet, hogy neked nem kell jönnöd az ünnepségre. Énekkara sem kell járnod többet.
Nagyon elkeseredtem. Szegény karvezető látta ezt, és kétségbe esve hozzáfűzte. Ne keseredj el, majd megbeszéljük a dolgot. Hírtelen azt hittem, hogy biztos valami politikai oka van, hogy nem énekelhetek többet az énekkarban, mert ha hiszik, ha nem nekem volt egyedül nagyon szép basszus hangon az egész karban.
Velence, 2011. május 1.