Gyerekek a mai órán Mucius Scaevola és Horatius Cocles történetét tanuljuk meg. Ez a két ember hős volt a maga korában. Bátorságukkal megvédték a hazájukat. Nem törődve a túlerővel, szembe szálltak az ellenséggel. Meglepő módon a hősiességet látva a túlerőben lévők is elgondolkodnak. Megváltoztatják az eleve elrendelt dolgokat. Nem biztos, hogy mindig a túlerőben lévők véleményét kell elfogadni. Ki kell állni az igazuk mellett. Legfeljebb áldozatok lesznek, de minden ilyen áldozatnak van értelme.
Na, gyerekek elmondom a történeteket, és a következő órán ebből felelünk. Mindenki készüljön, az is akinek már sok jegye van, mert ezek nagyon fontos történetek.
Nekem egy jegyem sem volt. Ezek olyan könnyű mesék, hogy biztos nem engem feleltet belőle. Azt mondják hogy a tanár bácsi előre tudja, hogy ki lesz a felelő, csak játszik velünk, hogy a naplóból választja. Szemétkedni is szokott, mert akinek sok a jó jegye, kihívja, hogy lerontsa. Úgy sem készül, hiszen másnak még egy sincs.
Azért megtanultam, hiszen ötödikben annyi sok új dolgot tanulunk. Sok tanár tanít bennünket. Meg a Herr kiismerhetetlen.
A következő órán a feleléssel kezdünk szokás szerint. Játszik az idegeinkkel. Lapozza a naplót. Számoljuk a lapokat. Még hozzám sem ért, de már mondja is a nevem.
Fogom az ellenőrzőm és megyek ki. Na, mit tanultunk az elmúlt órán? Én elhadarom idegességemben a meséket. Aztán miért futamodtak meg, aztán miért tiszteljük őket? Hangzottak a kérdések. Elmondtam a történetek mondanivalóját is. Helyre küldött egy ötössel.
Gyerekek, befejeztük az egész fejezetet. Összefoglaló órát tartunk ma. Az a kérésem, hogy mindenki olvassa el otthon újra egyszer-kétszer az egész fejezetet, mert nagyon nagy, és két órán keresztül felelünk belőle.
Nekem csak egy jegyem volt. Átolvastam a fejezetet. Kihagytam Mucius Scaevola és Horatius Cocles történetét, mert abból már feleltem.
Az órán mivel nekem csak egy jegyem volt, kihívott a tanár bácsi. Na, mit kérdezzek tőled? Mindegy tanár bácsi megtanultam mindent. Nagyképűsködtem. Akkor mond el Mucius Scaevola és Horatius Cocles történetét. Tényleg szenilis. Nem baj. Emlékszem rá, arra is, hogy mit kérdezett még a végén. Szóval vigyorogva vettem tudomásul, hogy megint ötöst kaptam érte.
Az emeletes iskola udvarán ott a hátsó sarokban illatozott az olajbogyó bokor. Mindenből összefoglaltunk. Az egész év anyagából feleltünk a legtöbb tantárgyból.
Herr tanár bácsi lapozta a naplót. Láttuk, hogy már a jegyek lezárásában is gondolkodik. Kell még felelni pár embernek. Kevés a jegy. Na, gyere ki Major! Mit kérdezzek tőled? Nekem mindegy tanár bácsi. Akkor mond el Mucius Scaevola és Horatius Cocles történetét!
Ennyire nem lehet szenilis. Ezt direkt csinálja velem. Nem
értettem miért.
Aki nem felelt volna belőle háromszor, annak itt van a két történet:
HORATIUS COCLES
Minden zsarnokság megszűnik egyszer, előbb-utóbb minden zsarnoknak menekülnie kell. Így jártak a Tarquiniusok is. Ámde ezek nem nyugodtak bele sorsukba, hanem várostól városig, néptől népig mentek, sorra látogatták a népek királyait, hogy segítséget kérjenek tőlük. Így jutottak el Lar Porsennához, az itáliai Clusium város királyához is, és kérve kérték:
- Ne engedd, ó, király, vérbeli atyánkfia, egyazon név viselője, ne engedd, és ne tűrd, hogy mi, etruszkok királyi ivadékai, számkivetve bujdossunk. Vigyázz, és ne hagyj minket bosszulatlanul, mert még magad is a mi sorsunkra juthatsz, ha látják az emberek, hogy királyokat büntetlenül el lehet űzni trónjukról. Így aztán a hitványak kerülnek a legderekabbak helyére, és a királyság, a legszebb dolog, mit istenek és emberek alkottak, nem maradhat fenn sokáig!
Porsenna e szavakat megfontolásra méltónak találta. Továbbá, mert dicsőségének tartotta, hogy Rómában ismét az ő rokonai, etruszk királyok uralkodjanak, hadba szólította seregét, és elindult Róma ellen.
Erre a hírre nagy félelem kerítette hatalmába a római szenátust; akkora volt Clusium hadereje, akkora Porsenna királynak híre-neve. De félelmüknek más oka is volt. Adókkal és egyéb szolgáltatásokkal annyira szorongatták a szegényebb néposztályokat, hogy attól rettegtek, a sanyargatott nép most megalázkodik a gyűlölt királyok előtt, és ha szolgaság árán is, békét vásárol tőlük. Mi lesz akkor velük, az atyákkal?... Siettek tehát számos kedvezést adni a népnek, hogy életét elviselhetőnek találja.
Eközben Porsenna serege felvonult, és a várossal átellenben, a Tiberis jobb partján tábort ütött. A folyón innen, a városban egyelőre minden biztonságosnak látszott, védték a falak, védte a Tiberis vize is. Hanem vezetett a folyón át is út: cölöphíd volt verve a Tiberis két partja között. És történt egy napon, hogy ezen a hídon csaknem felvonult az ellenség, majdnem betört a városba. Egy szál vitéz őrizte a hidat, egymaga állt ott őrt Horatius Cocles.
Őrizte a hidat, éberen vigyázott. Egyszer csak azt vette észre, hogy az ellenség hirtelen rajtaütött, és birtokába vette a jobb parton magánosan álló Janiculus dombot, és innen gyors rohamban igyekszik a híd felé. A római őrség pedig, amely a dombtetőn állomásozott, rémülten és futva menekül, elhányja fegyvereit, szalad a híd felé, ahol ő áll őrséget, és némelyek már fel is jutottak a hídra.
Nem sok ideje volt Coclesnak a gondolkodásra. Egyre gondolt csak: a várost neki itt a hídnál kell védenie, ez az ő feladata. Elibük állt tehát a futóknak, némelyiket a karjánál fogva ragadta meg, majd keresztbe fektetve lándzsáját, feltartóztatta őket, és így kiáltott rájuk:
- Hát ez az istenek iránti hűség?! Így tartjátok ti meg eskütöket? Miért hagytátok el őrhelyeteket, miért menekültök ily esztelenül? Azt vélitek talán, hogy a hídon túl nagyobb biztonságban lesztek? Tudjátok meg, hogy mire ti eléritek a túlsó partot, az ellenség is ott lesz, a Palatinus és Capitolinus dombja is megtelik majd ellenséggel, és több lesz ott, mint volt a Janiculuson! Álljatok meg hát, és ide figyeljetek! Csiholjatok tüzet, fogjatok vasat, és ezt a hidat tűzzel-vassal romboljátok le mögöttem! Én, amíg bírom, ellenállok a clusinumiak rohamának. Ti pedig rajta, gyorsan, sebesen! Romboljátok le a hidat!
Ezzel megfordult, s míg a többiek átrohantak a túlsó partra, ő szembefordult az ellenséggel, készen a közelharcra. Nyugodtan és szilárdan állt ott, mint egy sziklatömb. Oly csodás, oly meglepő volt ez a jelenség, hogy az ellenség is megtorpant rohamában. Ekkor Horatius Cocles mellett feltűnt két másik vitéz is, Spurius Lartius és Titus Herminius, akiket a szégyen és restelkedés fordított vissza futásukból. A többiek addig megfogadták Cocles tanácsát, és hihetetlen gyorsasággal nekiláttak a híd rombolásának. Ezek hárman meg lépésről lépésre hátráltak. Az ellenség mind közelebb jutott a hídhoz. A hídromboló katonák már kiabáltak hős társaiknak, hogy jöjjenek, a híd mindjárt összeomlik. Horatius átküldte két társát a másik oldalra, maga azonban maradt. Fenyegetően hordozta végig szemét az etruszkokon.
- Itt állok egymagam, testemmel védve ezt a hidat. Hát nem akad közöttetek egy sem, aki párviadalra merne velem kiállani?
De azok csak álltak gyáván, hüledezve. Egyik sem lépett előre. Horatius ekkor így kiáltott:
- Rabszolgái vagytok csak gőgös királyotoknak! Hitványul lemondtatok szabad voltotokról, és most mások szabadságát jöttetek elrabolni!
Az etruszkok csak álltak ámulva, egyik a másiktól várta, hogy párharcba bocsátkozzék. Végre a közös szégyen mozdulásra bírta őket, egyszerre kezdtek kiáltozni, és egyszerre minden oldalról feléje vetették dárdájukat. Repültek a hatalmas hajítófegyverek, de Horatius kivédte őket, koppanva, recsegve álltak meg a hős római pajzsában. Ő még egy-két lépést hátrált, majd egy ugrással a hídon termett, hogy még hamarjában átfusson a túlsó oldalra. Az etruszkok utána. És már ölték, taszították volna, de ekkor a híd fülsiketítő robajjal összeomlott. A híd deszkái, gerendái csattanva tűntek el a ragadó ár hullámai között, lángnyelvek csaptak fel, katonák kiáltozása hallatszott.
Az etruszkok rémülten megtorpantak. Az iszonyú zajban, por és füst közepette ott állt előttük Horatius hatalmas alakja, már ő sem jutott át a hídon, az etruszkok oldalán maradt. Ekkor fennhangon így fohászkodott:
- Tiberis atya, kérlek a te szentséges voltodra, fogadd be kegyes folyamodba ezeket a fegyvereket, fogadd be ezt a katonát! - És belevetette magát a habokba. Bár hullott rá özönével a fegyver, a nyíl és dárda, sértetlenül úszott át övéihez.
Róma megmenekült az etruszk betöréstől.
Az állam és a nép meghálálta Cocles hősi tettét. A népgyűlés terén, a fórumon állítottak szobrot neki. Földet is kapott, akkorát, amekkorát egynapi munkával körül tudott szántani. De talán nem is a szobor, nem is a föld volt a honfitársak legnagyobb ajándéka, hanem a nagy ínségben - mert igen nagy ínségben volt akkor a város - ki-ki a maga szerény készletéből élelmet adott neki, magától vonva meg legkedvesebb falatját.
MUCIUS SCAEVOLA
Porsenna, Clusium királya csalatkozott reményében. Megfosztotta őt a sikertől Horatius Cocles bátorsága. Megtorpant a hirtelen támadás, nem vehette be Rómát. Új elhatározásra jutott.
- Mivel a várost rohammal elfoglalni nem tudtam, más megoldást keresek. Kiéheztetem, és így kényszerítem térdre.
Így is cselekedett. Körülzárta seregével Rómát, teremtett lény a gyűrűn sem kifelé, sem befelé át nem hatolhatott.
Számítása helyesnek bizonyult: a városban napról napra fogyott az élelem, szomorúvá és csüggedtté váltak az arcok. A szenátus tanácskozott, a fegyverbe öltözött polgárok gyűlölködve nézték a falakról az ellenség töméntelen sátrát. Az utcák üresen kongtak, senki sem járkált már fölöslegesen, az emberek - bármelyik osztályhoz tartoztak is - azon töprengtek, hogy s mint menekülhetnének a kelepcéből. De hiába tanácskoztak, hiába töprengtek, egyelőre nem láttak kivezető utat.
Élt a városban egy nemesifjú, Gaius Mucius volt a neve. Ő is éjjel-nappal Róma méltatlan helyzetén tépelődött.
- A bosszúálló istenekre mondom, éppen mihozzánk, rómaiakhoz nem illik ez a gyáva tétlenség! Voltunk mi már elég hosszú időn keresztül királyoknak, zsarnokoknak is szolgái, de még akkor sem esett meg, hogy valamely nép legyőzött volna bennünket, vagy idegenek ültek volna győztesként a nyakunkra. Ezeknek a hitvány etruszkoknak is hányszor szalasztottuk meg a seregét! Pedig akkor még szolgák voltunk, királyok szolgái, most meg szabadok vagyunk, a magunk urai, parancsolói. Hát most tűrjük, hogy az etruszkok nyomorgassanak bennünket, és hordják fenn orrukat, mintha már le is igázták volna Rómát? Nem, ezt nem lehet tovább tűrni!
Gyorsan határozott: ki fog lopózni a városból, belopakodik az ellenség táborába, és megöli a fővezért, az etruszk Porsennát.
Ezután haladék nélkül felkereste barátait, majd elment a szenátusba, és az összegyűlt atyák előtt adta elő merész tervét:
- Azért szólok most hozzátok, atyák, mert elhatározásom a város mostani állapotában gyanúsnak tetszhetnék. Az az elhatározásom, hogy átkelek a Tiberisen, s ha tudok, behatolok az ellenség táborába. Nem pusztítani vagy kémkedni akarok, sokkal nagyobb tervet kovácsolok. Csak az istenek segítsenek!
Meghányták-vetették az atyák a dolgot, majd beleegyezésüket adták az ifjú távozásához.
- Vezessenek téged a haza istenei, a bosszúálló Mars és Jupiter atya! Menj, és bátor szándékoddal hozz kedvező sorsot hazádra! - És titkos parancsot küldtek a kapuk őreinek, hogy Muciust zavartalanul bocsássák ki, ne zaklassák kérdéseikkel, ne tartóztassák fel.
Mucius elindult. Egyszerű ruhát öltött, amely az ellenség táborában sem kelthetett feltűnést. Ruhája ráncaiba tőrt rejtett.
Már átkelt a Tiberisen, kint volt a város előtt a fénytelen éjszakában, teljesen egyedül, magánosan. Egyetlen támasza leleményessége, egyetlen bizodalma ruhájába rejtett tőre volt. Így indult az elhagyatott mezőben Porsenna tábora felé. Az ellenséges őrtüzek világa és a katonák lármája vezette. A táborhoz közel a fák árnyékában haladt óvatosan, majd gyors léptekkel a sátrak között termett. Ruhája, mozgása nem volt feltűnő, különben is eléggé zavarosnak látszott a tábor.
Arra tartott, amerre a lárma és a nyüzsgés legerősebb volt. Hamarosan egy tisztásra ért, amelynek közepén egy emelvény állt. Az emelvényen két tisztféle, díszes öltözetű férfiú tett-vett, míg az emelvény előtt rendetlen sorokban tolongtak az etruszk harcosok. Mucius hamar felismerte a helyzetet. Éppen zsoldot fizettek a katonáknak, azért sorakoztak fel; az emelvényen levő díszes ruhások egyike pedig biztosan a király maga, a másik az írnoka vagy más főembere. De melyikük Porsenna? - ez volt a kérdés. Megkérdezni nem merte, mert hát melyik katona ne ismerné királyát? Beállt hát ő is a sorba, és együtt tolongott a többiekkel, otthonosan viselkedett, belekapcsolódott a durva tréfálkozásokba, a harcosok vidám beszélgetésébe. Így jutott el végre az emelvény elé. Elérkezett a pillanat, amikor cselekednie kellett. Sem tétovázásra, sem kérdezősködésre nem volt idő. Esküjére gondolt. Megragadta ruhájában a tőrt, hatalmas ugrással fönt termett az emelvényen, és szíven szúrta a hozzá közelebb álló férfiút. Az menten meghalt. Az írnok volt...
Mucius ugyanolyan hirtelen, ahogy ott termett, leugrott az emelvényről, és a megriadt, zsibongó, összevissza futkározó tömegben tőrével utat vágva magának, eltűnt a sötétben. De sajnos nem sokáig. A király harsány parancsára a katonák sorai rendeződtek, őrjáratok indultak mindenfelé, és nemsokára el is fogták Muciust, és Porsenna elé vitték. Fegyverétől megfosztva, szakadt ruhában, ziháló mellel állt ott szemtől szemben a királlyal. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Mucius még ekkor sem látszott félénknek, inkább félelmetes volt, amint a hirtelen támadt csendben lassan beszélni kezdett:
- Római polgár vagyok, Gaius Mucius a nevem. Ellenséged vagyok, ellenségemet akartam megölni. Most kész vagyok a halálra, mint ahogy az előbb kész voltam megölésedre. Római tulajdonság, hogy nagyot tenni és nagyon szenvedni egyaránt készek vagyunk. De vigyázz, ne légy tévedésben, azt ne hidd, hogy egyedül én készültem arra, hogy megöljelek! Hosszú még mögöttem azoknak a sora, akik ugyanerre a dicsőségre vágynak. És mind itt lesz a maga idején! Készülj hát arra, hogy minden órában, mindenütt, ahol nem is gondolod, halál fenyeget. Legrejtettebb zugodban is reszkess ellenséged tőrétől! Ilyen háborút esküdött ellened Róma ifjúsága!
Porsenna az önérzetes szavak hallatára előbb haragra gerjedt, de mire Mucius szavainak végére ért, és a király megértette, milyen veszedelem fenyegeti, elsápadt.
Intett testőreinek.
- Vigyétek! Tűzzel égessétek, és vallassátok, csikarjátok ki az elvetemültből igaz vallomását. Igaz-e, amit itt mondott? Mit hallgatott el? Hadd lássa Róma, hogy Porsenna nem adja olcsón az életét! Meg aztán hátha színhazugság, amit ez itt az imént mondott! A tűz majd igazmondásra kényszeríti!...
Mucius azonban fölszegte a fejét, mereven Porsennára nézett, és így szólt:
- Íme, lásd, milyen hitványság a test azok számára, akik csak a dicsőséget keresik! - Ezzel odalépett az áldozati oltárhoz, és az állandóan égő tűzbe beletartotta jobb kezét, és égette jajszó, szemrebbenés nélkül. Porsenna megrémült, egy percig dermedten nézte, majd odaugrott, és eltaszította Muciust az oltártól.
- Micsoda ember vagy te, ki magaddal szemben még merészebb voltál, mint velem szemben?! Magasztalnám, sőt megjutalmaznám vakmerő bátorságodat, ha engem és népemet szolgálnál vele. Most menj sértetlenül és bántatlanul; ekkora hősiességet még az ellenségben is meg kell becsülni.
Ezekre az emberi szavakra Mucius lelkében is megszűnt a gyűlölet. Így válaszolt:
- Látom, megbecsülöd a férfias erényt. Vedd hát jóságodért azt, amit fenyegetésre nem kaptál és soha ki sem csikartál volna belőlem. Tudd meg, hogy háromszázan vagyunk, a római ifjúság vezérei, akik megesküdtünk, hogy életedre törünk, mégpedig valamennyien ilyen vagy hasonló veszedelmes úton. A sors engem jelölt elsőnek, a vakvéletlen azonban kiragadott téged kezeim közül. De a többi is mind a kedvező alkalmat lesi, hogy téged mint hazája ellenségét tőrével ledöfjön!
Porsenna állta a szavát, elbocsátotta Muciust, s az etruszk katonák tisztelettel nyitottak neki utat. Rómában is elterjedt híre az eseménynek. Ünnepelték Muciust, magasztalták hőstettét. A római ifjúság példaképe és halványa lett. És mert az etruszk oltár tüze valósággal elsorvasztotta jobb kezét, azontúl balkezesnek, Scaevolának nevezték.
Az etruszk királyt Scaevola páratlan hősiessége és a háromszáz római ifjú esküje annyira megrémítette, hogy követeket küldött Rómába, és önként ajánlott békét a városnak.
Velence, 2010. március