Van egy rémálmom. Néha olyan településről álmodom, amelyikben minden hatalmat csupa buta, tehetségtelen emberek birtokolnak. Nap mint nap abba izzadnak bele, hogy az anyagi-egzisztenciális függőséget fenntartsák. A faluba olyan nem költözhet, aki nem felel meg a különös elvárásnak. Amennyiben beköltözik ne kapjon állást, ha kap állást, akkor lehetőleg jóval a képzettsége alattit, és gondoskodni kell a napi megalázásáról is. Vagy megszökik, vagy alkoholista lesz, akivel könnyű lesz bánni. Akivel ezt nem sikerül elérni, azzal nagy gondok lesznek. Mindenre képesnek kell lenni azoknak, akik továbbra is meg kívánnak felelni a kegynek, hogy békében élhetnek a településen. Ezzel a kakukktojással el kell követni mindent, hogy megértse, tényleg el kell költöznie ebből a faluból. A sok lúd disznót győz. A rémálmom azért rémes, mert mindig a buták győznek.
Kidolgozták azt is, hogy mit tegyenek azokkal, akik félig – meddig zseninek születtek ebben a faluban. Semmi esetre sem kell őket felfedezni. Ez alapszabály. A tanulástól el kell venni a kedvét. El kell magyarázni neki, hogy jobb lesz neked először egy egyszerű, neked semmiféle nehézséget nem okozó iskolába járnod. Onnan is van továbblépés meglátod. Kiváló szakmunkás lehetsz. Jobban kereshetsz, mint a tanáraid. Megbecsültebb lehetsz, mint jó szakmunkás bárkinél. A nyolcadik után aztán jön az unalom. Többet tud, mint az oktató. 15-16 évesen elragadja a lehetőség és alkoholba fojtja bánatát.
Győztünk mondják a falu vezetői! Már nem is borotválkozik, keveset tisztálkodik, kocsmázik, családja nincs. Nem szaporodik. Megúszták megint.
Budapest, 2010. január